Adósságrendező Hitel Aktív Bar Listásoknak
Őszintén, mintha mindenki szédelgett volna kicsit, a legerősebb jellemek is. Nemcsak az alkoholista pedagógiatanár, hanem a lángeszű és imádnivaló tudóstanárok, a ránk nem figyelő elvont ítészek, az elszigetelődő különcök, az idealisták, a realisták, a marxisták, a transzilvanisták, a nominalisták, a stiliszták, a spiritiszták… Miközben egyenes vonalakat huzigált az ég felé a város mégiscsak álló, ma is álló csúcsos templomtornya. Mitől tartottunk, kire haragudtunk, mit féltünk, mi nem érdekelt? Miféle ki nem mondható közhangulat taposott rá minden eredendő jóhiszeműségre 1945 után 39 évvel…? Igen, romániai magyar szakosok, forró fejjel feneketlen kútba ugrottunk. De akkor minek fogództunk előítéletekbe, félelmekbe, kész sablonokba? Az általános ínség vezérelvei és mindennapos gyakorlata nemcsak testünket, de főleg lelkünket és szellemünket sanyargatták. Fáztunk, télikabátban jegyzeteltünk az óránkon, kesztyűben-sálban-sapkában az olvasótermekben, s nem az volt a legszörnyebb, hogy moslékszerű ételeket ettünk a kantinban, nem is az, hogy jéghideg vízben kellett zuhanyoznunk, amikor a heti háromszor kétórás meleg vizes idősávban elmulasztottunk otthon állni lomha sorban a zuhanyozó előtt.
Nézem, hogy fürdik egyszerre ezer japánbirsvirág oly tömött sorokban is szép fegyelmezetten a hajladozó verőfényben. A hiány egész alakomat maszkba burkolja, s ha e burok nem tartana mindig velem, talán lépni sem tudnék. Jöhet mindenki, barát, ismerős, rokon, őzike vagy jaguár, kibújni a hiány ólomnehéz zubbonyából nem tudok, talán nem is akarok, csak állok, várom édesapámat, hátha visszajön. Persze, a gyermekek általában futkosnak eleget és fára is másznak, elesnek, sírnak és kacagnak, növögetnek, mindez fő dolga a gyermeknek. S mi lehetne izgalmasabb, mint lesni két karcsú körtefa nyúlását, ahogy elhagynak engem a növögetésben, el az unokatestvéreimet, el a bátyámat is? A körtefák illemtudó, udvarias lovagok módjára nem okoznak gondot a hol kosárlabdázásra, hol korcsolyázásra befogott kicsi gyermekudvarunkban, hanem kecsesen, előzékenyen inkább az ég felé nyúlnak, vígan ragyogva és illatosan. A gyermekudvar, az talán hagyomány lehetett családja minden őságán. A helvét reformáció szegény, ám buzgó hívei találékony szülék voltak, miközben hites és hitehagyott embereket szélcsendben és háborúban gyülekezetté gyúrogattak.