Adósságrendező Hitel Aktív Bar Listásoknak
Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok S a sűrü napsugár forró arany verése Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog, Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése; Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után, Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát Az öntudat nem űz, a konok kapitány. Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét A kínok vasszöge szorítja össze testté, S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, Bár fájó szögeit már a létentúli lét Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: A néma szirteken békén omolni szét S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa. És hát a többiek? … a testvér-emberek, E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, – Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé: Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.
Mert szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanít: S néki, míg a sír rá nem lehell Mindig tűrni és remélni kell. Ennek a többfélévé, nem is csak vallásivá s ugyanakkor súlyosan kérdőjelessé vált hitnek a refrénje az "imádkozzál", amely versszerkezetileg erősen hasonlít a Petőfi-refrénre: "Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen. " (Beszél a fákkal a bús őszi szél) Ott, Petőfinél a refrén pianóra fogja le a forradalmi fortissimót, itt, Aranynál a refrén gyermekidillé fogja le a végső dezillúziót. De milyen boldog vers Petőfié ehhez képest! Az csupa remény, diadal, vitalitás, ez puszta kiábrándulás; az előtti vers, ez utáni. Mintegy élet utáni vers az Aranyé, amikor már minden megtörtént és jóvátehetetlen. Csakhogy… csakhogy ez a vers csupa biztatás is. Hit, remény, gyermek, imádkozzál. Ezért olyan különleges. Ez a vers a vigasztalás kottájából lejátszott vigasztalanság. És ebben a szép, belső vérzéses s oly sokáig elhanyagolt versben található a kacsó szó, méghozzá a refrénjében.
Szép, szép, már akinek, és főleg messziről, de vad, összeférhetetlen, nehezen kiismerhető. Ebből a könyvből itt-ott kiütköznek az antiromantikus hattyúszemlélet jegyei. Sok szó esik antihattyúkról és főleg antihattyúiságról, ahogy azt a 20. században érteni szokták. De talán az nem baj. Hiszen – mindennek ellenére – mégiscsak szeretem a hattyút. A költészet utóbbi száz éve sokféle nyugtalansággal töltötte el művelőit és olvasóit egyaránt. Nyugtalanok vagyunk sok okból; többek között talán azért is, mert megint egyszer észrevettük, hogy tudatunk szélesebb, mint szókincsünk. Hiszen régi dolog ez. Majd minden nemzedék megvívja a maga őszinteségi forradalmát az előzővel, új szavakat keresve az új valósághoz, vagyis a korszakban éppen érvényesnek érzett tudattartalomhoz. Ami mindebben új, az a szélsőséges mivolta. Úgy érezzük, nagyobb a hasadás korunk költészete és a megelőző korszaké között, mint az korok közt szokásos (persze ha az utóbbi száz évet egy nagylelkű, de nem oktalan gesztussal egységes korszakként fogjuk össze).
A magyar ütem s a mögötte lebegő antik metrum csak úgy volt jelen a tudatában, ahogy ez a kétféleség olyan gyakran és olyan természetesen vegyül egymással fortélyosan ritmizáló anyanyelvünk milliom lehetőségében. Sejtelme sem volt egyelőre az antik mérték halovány kísértéséről, mert nagyobb gondja volt. A rím. Mert hogy is van ez az egyszerre született két sor? "A hatalmas szerelemnek / Megemésztő tüze bánt. " A rímszó tehát: "tüze bánt". Nehéz. Bevallhatjuk: nagyon nehéz rím. Pláne Csokonai igényeivel mérve, amelyek százszor kényesebbek voltak a mieinknél. (A keresztrímmel nem kellett törődnie, az itt hasonlíthatatlanul könnyebb feladatot ad. ) Az első két sor lendülete után tehát szünet következett, afféle szellemi ácsorgás vagy inkább feszült várakozás a kétségtelenül közel levő múzsai kegyelemre. S a kegyelem meg is érkezett: beugrott a rím. "Tulipánt. " Sok mindent lehetne elmondani erről a rímről. Nem, nem véletlenül volt a vers címének régebbi változata: "Egy tulipánthoz" – mert hiszen mindannyiunk előtt világos, hogy a vers legélesebb karaktervonását éppen a "tulipánt" szó adja.